Múlt nyáron egy napsütéses délutánon meglátogattam egy elhagyatott templomkertet Auchinleckben, egy szürke kis faluban, amelyet legelők vesznek körül Skócia nyugati részén, Kelet-Ayrshire-ben. Az időjárás által megrongált sírkövek közül sok volt törött vagy megdőlt. Két kis épület állt közöttük: a régi plébániatemplom és egy szerény mauzóleum, amelynek oldalán egy címert találtam a Vraye Foy, azaz Igaz Hit felirattal. Egyébként semmi sem utalt arra – se szobor, se emléktábla, se jelzőtábla -, hogy odabent James Boswell, a szenvedélyes skót földi maradványai nyugszanak, aki minden idők egyik legnagyobb könyvét, Samuel Johnson, LL.D. életét írta. Dr. Johnson, ahogy a 18. századi zseniális kritikust, írót és költőt nevezték, hatalmas mennyiségű, óriási hatású irodalmat alkotott, köztük egy szótárt, amely egy évszázadon át az angol lexikográfia arany standardja maradt. Az excentrikus és szellemes író egy olyan csillogó londoni kör központja volt, amely olyan kiválóságokat vonzott, mint Oliver Goldsmith regényíró és drámaíró, Sir Joshua Reynolds festő, David Garrick színész és maga Boswell. Johnson híres volt szúrós aforizmáiról, amelyek közül sok – “A hazafiság a gazemberek utolsó menedéke”, “Csak egy tökfej írt valaha, kivéve a pénzért”, “Minden embert hajlandó vagyok szeretni, kivéve egy amerikait” – még mindig kering.
Boswell, az önmagát “ősi vérű úriembernek” nevező ügyvéd és író, aki több mint 20 éve jól ismerte Johnsont. Ő is egyfajta zseni volt. Barátjáról és mentoráról írt életrajza – amelyet Johnson halála után adtak ki – szenzációt keltett. Boswell eltökélt szándéka volt, hogy “a teljes igazságot mondja el alanyáról, hogy bemutassa botlásait, hibáit és gyengeségeit éppúgy, mint nagyszerű tulajdonságait” – mondja Adam Sisman, a National Book Critics Circle 2001-es díjának nyertese Boswell Föltétlen feladatáért: The Making of the Life of Dr. Johnson. Manapság természetesnek vesszük ezt az őszinteséget, “de Boswell idejében” – teszi hozzá Sisman – “megdöbbentő újítás volt.”
Boswell továbbra is élénk jelenlétet mutat az irodalmi életben. Úgy tűnik, alig telik el hét anélkül, hogy valahol ne látnánk Boswellt. A New Yorker egyik paródiájában Boswell Michael Jackson életével foglalkozott. (“Már kisfiúként feltűnően kedvelte a többi gyereket, és mint tudjuk, középkoráig megmaradt a vonzalma irántuk.”). A New York Times Ron Suskind újságírót és A. Scott Berg életrajzírót Boswellhez hasonlította, a Wired magazint pedig úgy jellemezte, mint “Boswell … a geekeratiak számára”. A “Boswell” szó még a szótárban is szerepel, meghatározása szerint “valaki, aki szeretettel és bensőséges tudással ír valamilyen témáról”. Az elmúlt öt évben két Boswell-életrajz is megjelent, és tudósok, kritikusok és egyéb rajongók sokasága nevezi magát “Boswell-rajongónak”. Egyikük, Iain Brown, a Skót Nemzeti Könyvtár kézirat-kurátora, otthonában a fürdőszobájában Boswell portréját függesztette ki.
A saját Boswell iránti rajongásom néhány évvel ezelőtt kezdődött, amikor a bevezető elolvasása után egy könyvesboltban megvettem az Életet. Bár mindig is szerettem a nagy könyveket, ez a könyv annyira félelmetes volt – 1402 oldal -, hogy úgy döntöttem, először Boswell sokkal rövidebb Journal of a Tour to the Hebrides című könyvét próbálom ki, afféle bemelegítésként. Mire befejeztem ezt a túláradó beszámolót arról a tízhetes nyaralásról, amelyet Boswell és Johnson 1773-ban töltöttek a Skócia északnyugati partjainál fekvő szigetek felfedezésével, már rákattantam. Egyenesen belevetettem magam az Életbe, majd nekiláttam Boswell többi naplójának – összesen 13 kötetnek.
Johnson lenyűgözött, de Boswellt egyenesen magával ragadónak találtam. Az okos életrajzíróról kiderült, hogy önmagában is ellenállhatatlan figura, ellentmondásos, szűkölködő és néha dühítő ember, aki túl sokat ivott, túl sokat beszélt, és sok indiszkrécióját írásban is megőrizte. Naplóiban többek között a következőket fedte fel: két törvénytelen gyermeket nemzett, mielőtt megnősült volna, és egész életében megrögzött kurvapecér maradt. Tudott nagyképű sznob lenni, vagy tehenet utánozva szórakoztatni egy zsúfolt londoni színházat. Gyenge depresszióban szenvedett, de a nyilvánosság előtt mégis ő volt a társaság élete. “Mérhetetlenül csodálom és kedvelem őt” – nyilatkozta a 20 éves Charlotte Ann Burney, a híres naplóíró Fanny Burney húga. “Ő … olyan nevetséges pózokba helyezi magát, hogy olyan jó, mint egy komédia”. A filozófus David Hume úgy jellemezte őt, mint “nagyon jó kedélyű, nagyon kellemes és nagyon őrült.”
Egy dologban nem volt kellemes: Skóciában. Boswell érzései hazájával kapcsolatban mélyen ellentmondásosak voltak. Gyűlölte azt, amit Skócia megalázó provincializmusának vélt. Hogy megszabaduljon skót akcentusától, dikcióórákat vett Thomas Sheridantől, a drámaíró (A botrány iskolája) Richard Brinsley Sheridan apjától. Mégis Skócia volt az a hely, amely formálta őt. Élete nagy részét ott töltötte, és gyakran dicsekedett azzal, hogy “olyan ősök leszármazottja, akiknek néhány száz éve van birtokuk.”
Ez az oka annak, hogy amikor befejeztem Boswell könyveit, elhatároztam, hogy egyfajta irodalmi zarándoklatra indulok. Meg akartam találni, ami Boswell Edinburgh-jából megmaradt, és meg akartam nézni Auchinlecket, a családi birtokot, amelyet nemrég állítottak helyre a majdnem romos állapotból. Boswell sírját is meg akartam látogatni, és leróni tiszteletemet a nagy életrajzíró előtt.
1740-ben született Edinburghban. Apja, Alexander, aki ügyvéd volt, később pedig Skócia legfelsőbb polgári bíróságának bírája, klasszikus tudós volt, hajlíthatatlan illendőségi érzékkel, amit gyermekeitől is elvárt. Édesanyja, Euphemia passzív és jámbor volt, és Boswell nagyon kedvelte őt. Egyszer felidézte, hogy “elképzelései jámborak, látnoki és lelkiismeretesek voltak. Amikor egyszer színházba kellett mennie, sírva fakadt, és soha többé nem akart elmenni.”
Edinburgh, amely a Firth (vagy Forth-öböl) partján, Londontól 400 mérföldre északra fekszik, Skócia művészeti és társadalmi központja és fővárosa volt. Boswell Edinburghjának magja a ma Royal Mile néven ismert impozáns sugárút volt. A magas, egyenes vonalú kőépületek által szegélyezett sugárút az Edinburgh-i kastélytól a sziklán emelkedő sziklacsúcson az Arthur’s Seat nevű, időjárásnak kitett hegycsúcs tövében álló Holyroodhouse-palotáig vezet. A vár a 16. század óta uralja Edinburgh erődjét és palotáját. A Holyroodhouse két évszázadon át Skócia királyainak és királynőinek otthona volt 1707-ig, amikor az Unióról szóló törvény Skóciát Nagy-Britannia részévé tette.
A Royal Mile körül sikátorok és udvarok kusza labirintusa húzódott, ahol Edinburgh 50 000 lakosa közül sokan magas bérházakban, úgynevezett “földeken” laktak. A szegények az alsó és a felső emeleteken laktak, a tehetősebbek a kettő között. A város, amely már akkor is ősi volt (eredete legalább az i. sz. hetedik századig nyúlik vissza), mocskos és büdös. A mocskos épületek fölött szénfüst gomolygott, és a járókelőknek résen kellett lenniük, nehogy az ablakokból kiürülő éjjeli edényeket lássák. Boswell lakása, egy bérház negyedik emeletén, a Royal Mile mellett, a Parlament Háza közelében volt, ahol a skót parlament ülésezett, amíg az Unióról szóló törvény meg nem szüntette azt.
Most Edinburgh egy nyüzsgő, modern város, 448 000 lakossal. Ahogy a vonatom behaladt a Waverley pályaudvarra, a nyakamat nyújtogattam, hogy lássam a várat, amely még mindig fenségesen áll a sziklaoldalon, magasan a sínek fölött. Az állomásról egy taxi vitt fel egy meredek lejtőn a Royal Mile-ra. A forgalom és a turistaboltok ellenére a macskaköves utca és a komótos, kőarcú épületek megőrizték összetéveszthetetlen 18. századi ízüket.
Boswell szülőháza már régen leégett, de más nevezetességek megmaradtak. Meglátogattam az 1639-ben megnyitott Parlamenti Házat, amely ma is az ország legfelsőbb polgári bíróságának székhelye. A külsőt az 1800-as években újjáépítették, de a magas Parlamenti Terem belsejében figyeltem a fekete ruhás és fehér parókás ügyvédeket, akik fel-alá járkáltak, miközben az ügyfelekkel beszélgettek a pompás boltíves famennyezet alatt, ahogyan Boswell idejében is tették. Gyakran a saját ügyfelei mellett érvelt ebben a teremben; sokszor az elnöklő bíró az apja volt. A Parlament-házzal szemben a téren megcsodáltam a Szent Giles templomot, amely masszív, merengő, gótikus koronát alkotó támpillérekkel fedett. Ez volt Boswell temploma, amelyet jámbor édesanyjához, valamint “a pokol sivár borzalmaihoz” kötött.”
A Boswellék Edinburghban maradtak, amikor a bíróság ülésezett. Tavasszal és nyáron a 60 mérföldre lévő vidéki birtokukon éltek. Auchinleck, a feudális időkből fennmaradt 20 000 hektáros birtok mintegy 100 bérlő földművesnek is otthont adott. Az előző tulajdonosról elnevezett birtok 1504 óta volt a Boswell család tulajdonában. Az ifjú James szívesen lovagolt apjával, fákat ültetett és játszott a kertész lányával, aki iránt őrült szenvedélyt érzett. “Auchinleck egy nagyon édes, romantikus hely” – írta egy barátjának. “Rengeteg erdő és víz, szép, nyugodt, árnyékos séták, és minden, ami a grófságot a szemlélődő elmék számára kellemessé teheti”. Miután Alexander Boswell 46 évesen bíró lett, és kiérdemelte a tiszteletbeli Lord Auchinleck címet, díszes új otthont épített a birtokán. A főbejárat fölé egy Horatiustól származó idézetet vésett: “Amit keresel, az itt van ezen a távoli helyen; ha csak kiegyensúlyozottan tudsz viselkedni” – ezeket a szavakat talán az egyre inkább önfejűvé váló legidősebb fiának szánta.
James már korán jelezte, hogy nem alkalmas arra, hogy apja szigorú nyomdokaiba lépjen. A skótok jól ismertek arról, hogy a komor konformizmus és a lendületes lázadás között ingadoznak, ezt az ellentmondást Boswell apja és fia nyomatékosan megtestesítette. James 18 éves korában szenvedélyt érzett a színház iránt, és beleszeretett egy jó tíz évvel idősebb színésznőbe. Miután Lord Auchinleck száműzte őt a Glasgow-i Egyetemre, Boswell, még mindig katolikus szeretője bűvöletében, úgy döntött, hogy áttér – ami a presbiteriánus Skóciában karrier-öngyilkossággal egyenértékű -, és Londonba menekült. Ott elvesztette érdeklődését a katolicizmus iránt, elkapott egy nemi betegséget, és úgy döntött, katona akar lenni.
Lord Auchinleck hazahívta a fiát, és ott alkut kötöttek: Boswell katonai megbízatást kérhet, de előbb jogot kell tanulnia. Miután két évig nyűglődött apja nyomasztó felügyelete alatt, Boswell 1762-ben visszatért Londonba, azzal a szándékkal, hogy beteljesítse katonai álmait. Az ottani könyvkereskedő mutatta be őt az akkor 53 éves Samuel Johnsonnak, aki már akkor is félelmetes irodalmi személyiség volt, és nem titkolta, hogy megveti a skótokat. “Valóban Skóciából származom, de nem tehetek róla” – dadogta Boswell. Erre Johnson morgott: “Úgy látom, ez az, amin nagyon sok honfitársad sem tud segíteni.”
Ez volt a rázós kezdete annak, ami végül az angol irodalom leghíresebb barátságává vált. Irma Lustig, aki két kötetet szerkesztett Boswell naplóiból a Yale University Press számára, úgy véli, Lord Auchinleck keménysége “kielégíthetetlen igényt keltett fiában a figyelem és az elismerés iránt”, és a nála csaknem 32 évvel idősebb Johnsonban Boswell megtalálta a választ erre az igényre. Amikor Boswell “megnyitotta a szívét”, ahogy az életrajzíró Frederick Pottle fogalmaz, és elmesélte Johnsonnak élete történetét, Johnson el volt bűvölve.
Lord Auchinleck minden volt, csak el nem bűvölve. Azzal fenyegetőzött, hogy eladja Auchinlecket, ha James nem nyugszik meg, “abból az elvből kiindulva, hogy jobb eloltani egy gyertyát, mint hagyni, hogy a foglalatban bűzölögjön”. Boswell meghunyászkodva Hollandiába ment, hogy folytassa jogi tanulmányait, majd a diploma megszerzése után nagy körútra indult a kontinensen, eltökélten, hogy találkozik korának vezető embereivel. Bár nem sikerült audienciát szereznie Nagy Frigyes porosz királynál, Svájcban a szemtelen fiatal skót elintézett egy meghívást Jean Jacques Rousseau filozófushoz, Franciaországban pedig Voltaire-rel folytatott vitát a vallásról. “Egy … ideig tisztességes ellentét volt Voltaire és Boswell között” – jegyezte meg elégedetten.
Amíg Rómában tartózkodott, Boswell pózolt George Willison egyik festményének, amelyet az edinburgh-i Nemzeti Portré Galériában találtam. Ott volt 24 évesen, kerek arcú, enyhe karikákkal a szeme alatt és a mosoly halvány sugallatával a dús ajkán. Zöld, szőrmével szegélyezett kabátja alatt piperkőc skarlát-sárga mellényt viselt; mandzsettájából csipke kandikált ki. Felette egy bagoly ült abszurd módon egy ágon. A festő valahogy megragadta a butaság és az önhittség keverékét, amely Boswellt olyan vonzóvá tette.
A mediterrán Korzika szigetén Boswell megismerkedett Pasquale Paolival, a karizmatikus hazafival, aki a szigetet akkor uraló genovaiak elleni lázadást vezette. Párizsban értesült édesanyja haláláról, és Skóciába utazott (útközben, jegyezte fel naplójában Boswell, Rousseau szeretőjével 11 nap alatt 13-szor szeretkeztek). Első fontos könyve, az An Account of Corsica (1768) Paolit ünnepelte. A korabeli britek számára Korzika egzotikus és romantikus úti cél volt, és Boswell szellős útleírása kisebb hírességgé tette őt, akit “Korzika Boswell” néven ismertek. Ennek ellenére megtartotta az apjának adott szavát, és ügyvédi praxisba kezdett. ” hivatásos író volt” – jegyzi meg Irma Lustig – “de nem volt, mint Johnson, hivatásos író.”
Miután számos házassági terven szórakozott gazdag nőkkel, Boswell ismét feldühítette apját azzal, hogy feleségül vette egy szegény unokatestvérét, a két évvel idősebb Margaret Montgomerie-t. A házaspár David Hume filozófustól bérelt lakást a James’s Courtban, egy divatos edinburgh-i címen, közvetlenül a Royal Mile mellett.
A történetesen én is a James’s Courtban szálltam meg, egy kis szállodában. Az udvar három boltíves bejáratának egyikén láttam egy, a kortól zöldellő emléktáblát, amely Boswell, Johnson és Hume kapcsolatát jegyzi. Az épület, ahol James és Margaret lakott, 1857-ben tűzvészben elpusztult, de a többi Boswell korából származó épület még mindig áll, magasan, szürkén és dísztelenül.
Johnson Boswelléknél lakott, miután ő és James visszatértek a Hebridákról; Margaret számára az esetlen londoni a pokolbeli házvendég volt. “Az igazság az, hogy szabálytalan órái és faragatlan szokásai, például az, hogy a gyertyákat fejjel lefelé fordította, amikor nem égtek elég fényesen, és a viaszt a szőnyegre hagyta csepegni, csak kellemetlen lehetett egy hölgy számára” – ismerte el Boswell. Panaszkodott Johnson férjére gyakorolt befolyására is. “Sok medvét láttam már, akit férfi vezetett” – mondta ex aperációjában – “de férfit még soha nem láttam, akit medve vezetett.”
A két évtized alatt, amíg ismerték egymást, Boswell és Johnson valójában alig több mint egy évet töltöttek együtt; barátságukat nagyrészt távolról irányították. Az idősebb férfi így is központi figurává vált fiatal csodálója életében, “vezetőjévé, filozófusává és barátjává”, ahogy Boswell nem egyszer fogalmazott. “Légy Johnson” – biztatta magát. Bár – legalábbis egyelőre – megbékélt azzal, hogy Edinburgh-ban él, minden tavasszal igyekezett néhány hétre Londonba látogatni. “Gyere hozzám, kedves Bozzy” – írta Johnson – “és legyünk olyan boldogok, amennyire csak tudunk.”
Boswell látogatásai alkalmával a két férfi kocsmákban, Johnson szobáiban és baráti vacsorákon ismerkedett. Az irodalomtól és politikától kezdve a valláson át a pletykákig mindenféle témát megvitattak, és Boswell gondosan ügyelt arra, hogy a beszélgetéseket megőrizze naplóiban. Egy 1772-es napon beszélgettek a házasságról, arról, hogy “van-e a hasznosságtól független szépség”, hogy miért káromkodnak az emberek, “a gazdagság helyes használatáról”, a nyilvános szórakozásokról, az ősi és modern politikáról és különböző irodalmi témákról. A legfontosabb talán Boswell számára Johnson e tanácsa volt: “Senki sem írhatja meg egy ember életét, csak az, aki evett és ivott, és társas érintkezésben élt vele.”
Még több beszélgetésre adódott alkalom, miután Boswell felvételt nyert a Clubba, a szellemi nehézsúlyúak tekintélyes csoportjába, amely minden második pénteken vacsorázni és pletykálni jött össze. Boswell aggódott, hogy feketelistára kerül, de Johnson vigyázott rá. “Uram, tudták, hogy ha visszautasítják önt, valószínűleg soha többé nem jutottak volna be. Én mindannyiukat távol tartottam volna” – mondta. A klub összejövetelei esténként sziporkázó beszélgetéseket jelentettek a brit gondolkodók krémjével – Edward Gibbon történész, Joseph Banks természettudós, Adam Smith társadalomfilozófus és Richard Brinsley Sheridan is tag lett végül.
A barátságnak voltak nehéz szakaszai. Boswell időnként megérezte Johnson indulatainak ostorcsapásait. Egy szúrós dorgálás után Boswell “ahhoz az emberhez hasonlította magát, aki már sokszor dugta a fejét az oroszlán szájába tökéletes biztonsággal, de végül leharapta”. Egy másik kirohanás olyan mélyen megsebezte Boswellt, hogy egy hétig kerülte Johnsont. A két férfi végül egy vacsora alkalmával kibékült. “Azonnal újra olyan szívélyesek voltunk, mint valaha” – mondta Boswell.
Több mint száz levelet mentett meg Johnsontól, és sokat idézett belőlük az Életében, de levelezésük rendszertelen volt. Hónapok telhettek el csendben, amíg Boswell fel nem ébredt valamelyik depressziójából. Néha tanácsot kért – fekete hangulatával, jogi ügyeivel, apjával kapcsolatban. Johnson átgondolt, mélyreható válaszokat adott, még akkor is, ha a fiatalabb férfi papíron éppoly bosszantó tudott lenni, mint amilyen néha személyesen. Egy alkalommal Boswell gyerekesen abbahagyta az írást, csak hogy lássa, mennyi időbe telik, amíg Johnson ír neki. Máskor meg ideges volt, aggódott, hogy Johnson dühös. “Barátságodat birtokomnak tekintem, amelyet szándékomban áll megtartani, amíg el nem veszed tőlem, és siránkozni, ha valaha is az én hibámból elveszíteném” – nyugtatta őt Johnson.
Soha nem volt szükség kételkedni Johnson ragaszkodásában; az őszinte volt. “Boswell olyan ember, aki, azt hiszem, soha nem hagyott el egy házat sem anélkül, hogy ne hagyott volna hátra egy kívánságot, hogy visszatérjen” – mondta egyszer. Többek között a melankólia is összekötötte őket. Johnson betegesen félt az őrülettől, és ő is küzdött a depresszióval, míg Boswell a megszállottságig elemezte saját bizonytalan mentális egészségét. Egyszer, miután egy gyertya lángjában égő molylepkét figyelt, Johnson azt mondta: “Az a lény a saját kínzója volt, és azt hiszem, a neve Boswell volt.”
A Hebridák kalandja betetőzte Boswell életének legnyugodtabb időszakát. Akkor 32 éves volt – meglehetősen elégedett és vidám, elfoglalt, tisztességes ügyvéd, aki tisztességes megélhetést biztosított, szerető feleséggel és öt gyermekük közül az elsővel. Végül azonban erősen inni kezdett, pénzt veszített a kártyán, prostituáltakat látogatott. A szakmájában elveszett ügyekbe vetette magát, és kiszámíthatatlan viselkedésével hírnevet szerzett magának. Miután apja 1782-ben meghalt, rá került a sor, hogy ő legyen Auchinleck Laird of Auchinleck, egy előkelő ember. De hamarosan a vidéki élet örömei kezdtek elhalványulni. Aztán 1784 végén Samuel Johnson 75 éves korában meghalt szívelégtelenségben.
A hír Boswellt “megdöbbentette, és egyfajta ámulatba ejtette”. Köztudott volt, hogy már régóta szándékában állt megírni Johnson életrajzát, és alighogy a nagy ember kilehelte a lelkét, egy neves könyvkereskedőtől levél érkezett Edinburgh-ba, amelyben Boswell erre kérte. Mielőtt azonban nekilátott volna e monumentális feladatnak, megírta a The Journal of a Tour to the Hebrides című művét – talán ő is érezte, hogy szüksége van egy kis bemelegítésre -, amely 1785-ben nagy sikerrel jelent meg.
Az életrajz munkálatainak megkezdésekor Boswell megvetése Skócia “durva közönségessége” és “presbiteriánus előítéletei” iránt eluralkodott rajta. Már régóta fontolgatta, hogy végleg Londonba költözik. Végül 1786-ban Margarettel és gyermekeikkel együtt elköltözött. Katasztrófa volt. Boswell ideje nagy részét azzal töltötte, hogy barátaival iszogatott, és csak lassú előrehaladást ért el a könyvvel kapcsolatban. Margaret egészsége rohamosan romlott. Visszatért Auchinleckbe, és hamarosan ott halt meg tuberkulózisban. Bár évekig elhanyagolta őt, Boswell összetört. Naplójába azt írta, hogy arra vágyott, hogy “legyen csak egy hetem, egy napom, amikor újra hallhatom csodálatra méltó beszélgetését, és biztosíthatom őt lelkes ragaszkodásomról, minden szabálytalanságom ellenére.”
Az Auchinleckben töltött gyászos időszak után visszatért Londonba, és Boswell folytatta a munkát az Életrajzon. Rohamokban és rohamokban írta, gyakran csak Edmond Malone, barátja és Shakespeare-tudós szelíd ösztökélésére haladt előre. Nem akart újítani, de – mondja Adam Sisman életrajzíró – tudatosan, a hatás kedvéért írt. Amikor Glasgowban járt iskolába, egyik tanára Adam Smith volt, aki később megírta A nemzetek gazdagsága című mérföldkőnek számító gazdasági értekezést. Smith rávezette Boswellre a részletek fontosságát – azt mondta például, hogy “örömmel tudta, hogy Milton csatok helyett reteszeket hordott a cipőjében”. Ezt a leckét Boswell soha nem felejtette el. Gyakran mondta, hogy úgy akarja megírni az Életet, mint egy “flamand képet”, vagyis aprólékos részletekben gazdagot. Kiváló riporter volt, aki ügyesen tudott Johnson ismerőseiből ízelítőt kiszedni, és természetesen magából az emberből is sok élénk részletet szedett ki, különösen éles szemmel figyelte a tikokat és a furcsa viselkedésformákat, például a doktor kopottas megjelenését, “görcsös felindulásait és furcsa gesztikulációit”, valamint megdöbbentő modorát a vacsoraasztalnál. “Hadd ne kapjak elmarasztalást, amiért ilyen apró részleteket említek” – könyörgött. “Minden dolog, ami egy ilyen nagyszerű emberrel kapcsolatos, figyelemre méltó.”
Boswell arra is ügyelt, hogy könyvét “jeleneteknek” nevezett részekből állítsa össze – mutat rá Sisman -, ügyesen dramatizált, egymásra halmozott kis színdarabokból. Ez a technika akkoriban szinte példátlan volt. Az eredmény az életrajz mint bensőséges eposz lett – egy felkavaró elbeszélés, elbűvölő mellékszereplőkkel és a nagydumás, mindenre képes hőssel a középpontban. Az 1791-ben megjelent könyv azonnali sikert aratott. A Gentleman’s Magazine című folyóiratban megjelent vélemény “irodalmi portrénak” nevezte. . amelyről mindenki, aki ismerte az eredetit, meg fogja engedni, hogy a FÉRFI MAGA legyen”. Az államférfi Edmund Burke azt mondta György királynak, hogy ez a legszórakoztatóbb könyv, amit valaha olvasott. A hatalmas, kétkötetes kiadvány drága volt – két guineába került, négyszer annyiba, mint egy átlagos könyv -, de az első, 1750 példányos kiadás hónapokon belül elfogyott.
Boswell rövid ideig élvezte a magasztalást, és még egy dicsekvő hirdetést is feladott a londoni Public Advertiserben: “Boswell olyan sok meghívást kapott Johnson élete nyomán, hogy szó szerint azt lehet mondani, hogy elhunyt barátjából él”. De néhány ismerőse, akit felbosszantott az a “gyakorlata, hogy beleegyezés nélkül közzéteszi azt, amit a beszélgetés szabadságában kidobott”, kerülte a társaságát. Mások észrevették, hogy amint befejezte nagy művét, elvesztette a fonalat. A mélypont talán akkor következett be, amikor a lánya felelősségre vonta, amiért rosszul viselkedett az egyik 14 éves barátnőjével. “Úgy tűnik, hogy vacsora után, amikor túl sok bort vettem magamhoz, túlságosan elragadtattam magam” – írta naplójába, azt állítva, hogy nincs tiszta emléke az eseményről.
Boswell utolsó évei komorak voltak. Londonban maradt, garázdálkodott és kurválkodott; egészségét ismételt nemi fertőzések tették tönkre. A gyermekei taníttatásával és az ayrshire-i földvásárlással járó adósságoktól gyötörve arra panaszkodott, hogy “kedvetlennek és bosszúsnak” érzi magát. Otthon halt meg veseelégtelenségben és urémiában 54 éves korában. “Néha morogtam a turbulenciája miatt” – bánkódott Malone -, “de most már hiányzik és sajnálom a zaját, a vidámságát és az örökös jókedvét, amelynek nem volt határa.”
Halála után Boswell hírneve megingott. Nem kis részben Thomas Macaulay esszéíró 1831-es lesújtó kritikájának köszönhetően az íróra úgy tekintettek, mint egy talpnyalóra, akinek valahogy sikerült méltó életrajzot készítenie, amely a tárgya nagyságát tükrözi, nem pedig a szerzőjét. “Az összes olyan tehetségből, amely általában íróként emeli az embert, Boswell egyáltalán nem rendelkezett” – írta Macaulay. Ez a nézet csak azután kezdett megváltozni, hogy Boswell számos irata, köztük naplói az 1920-as években napvilágot láttak. Ezeket egy ír kastélyban találták meg, ahová egy leszármazottja vitte őket; néhányat egy krokettfelszerelés tárolására használt dobozba gyömöszöltek. Később még több irat került elő, köztük az Életmű eredeti kézirata. A Yale Egyetem 1950-ben kezdte el kiadni a folyóiratokat, és az első kötetből közel egymillió példányt adtak el. Azóta a naplók segítettek Boswellnek kilépni Johnson árnyékából. “Most már őt olvassuk” – mondja Iain Brown, a Nemzeti Könyvtár munkatársa – “Boswell olvasásának puszta öröméért”. Még mindig számít, hogy mit és hogyan írt. “Nemcsak Boswell találta fel az életrajzot, ahogyan mi ismerjük” – jegyzi meg Charles Mc Grath kritikus – “hanem tulajdonképpen ő volt az újságírás atyja is, és jóban-rosszban számos olyan konvenciót hozott létre, amelyeket ma is megfigyelünk. A hírességekről szóló szóbeli történelem, a dokumentarista tudósítás, az utazási történet, a nagyhatalmi vacsora-parti cikk – az általa elsajátított vagy feltalált formák listája hosszan folytatható.”
Még akkor is, amikor Boswell hírneve rehabilitáción ment keresztül, Auchinleck hanyatlásnak indult. Az 1960-as évek közepére, amikor egy másik James Boswell örökölte a házat, az annyira leromlott, hogy az új tulajdonos nem engedhette meg magának, hogy rendbe hozza. Eladta, és 1999-ben a Landmark Trustnak adták át, egy jótékonysági szervezetnek, amely történelmi épületeket ad bérbe nyaralóknak. Miután közel 5 millió dollárt költöttek a felújításra, a Trust két évvel ezelőtt megnyitotta Auchinlecket az éjszakai vendégek előtt, így tavaly nyáron én is megszállhattam ott.
A házhoz való eljutáshoz Auchinleck faluból egy országúton hajtottam lefelé, átkeltem egy kis kőhídon, és felértem egy emelkedőre. Ott egy gyönyörű kúriát találtam, amely teljesen egyedül állt a vidéken. A bejárat fölött észrevettem egy díszesen faragott lábazatot, “borzasztóan megrakva trombiták díszeivel & pörölyökkel és a fene tudja, mivel”, ahogy egy másik vendég 1760-ban feljegyezte, alatta pedig Horatius intő figyelmeztetése a kiegyensúlyozottság megőrzésére.
Kint felfedezve, egy meredek ösvény végén egy kis strandra bukkantam a Lugar folyó, egy lassú folyású patak partján. A túloldalon egy szikla magasodott a fekete víz fölé. Eszembe jutott, hogy Boswell éppen erre a helyre vitte Johnsont, és a “romantikus látványtól” annyira meghatódva, hogy elárulta neki családja történetét, és áradozott saját, III. György királlyal való távoli kapcsolatáról.”
Neil Gow helyi bíró és az Auchinleck Boswell Társaság jelenlegi elnöke. Utolsó skóciai napomon találkoztam vele a templomkertben, a Boswell-mauzóleumnál. Adapper férfi, csillogó szemmel, Gow bevezetett a házba. A fejünket lehajtva több kőlépcsőn ereszkedtünk le egy sötét, boltíves térbe, ahol kilenc Boswell, köztük James, az apja és Margaret feküdt sírboltokban, befejezetlen kő mögött. Az egyik fülke el volt törve; amikor Gow átsugározta a zseblámpáját a lyukon, egy koponyát láthattunk benne. Egy másik sírbolton a J. B. monogramot láttam. “Ott van ő” – mondta Gow. Végül is, gondoltam, mégiscsak az örökség győzött. Itt volt James Boswell, körülvéve családjával – beleértve az apját, akinek nem tudott megfelelni, és a feleségét, akinek oly gyakran csalódást okozott. Halálában a vonakodó skót megtette azt, amire életében nem tudta rávenni magát. Végleg hazatért.